Látom, otthon is vihar van. Milyen hasznos, hogy beszereltem ide jobb oldalra ezt a két kis hőmérőt!
Itt ma meglehetősen rapszodikus volt az időjárás. Párás harminc fokkal indítottuk a délutánt, majd kitaláltam, hogy elbiciklizem a boltba. Verőfényes napsütésből indultam és abba is érkeztem. Csak éppen a hat km-re levő bolt felett gyülekeztek az esőfelhők. Mire kibattyogtam a fotocellás ajtón egy zsák természetes antibiotikummal és probiotikummal a hátizsákomban, az aszfalt nedves volt. Ez persze csak jót tett, mert így az idő lehűlt egy kicsit, jobb lesz hazatekerni... gondoltam én nagy naivan... Mert ugyan komolyabb esőzés úgy 3 percig volt, de az nyilván az útnak azon szakaszán, ahol se fa, se ház, se buszmegálló. Így a horgolt kalapkám alatt szépen ázottkutya lettem, és a szép zöld overálom is néhány árnyalattal sötétebbé vált, persze csak a képes felemen.
Más szempontból viszont szép nap volt a mai (is). Viljaana láthatóan megpróbál közelebb kerülni hozzám, ma példának okáért angolul próbált meg beszélni. Mivel nem tud angolul, így ez a próbálkozás abban merült ki, hogy továbbra is finnül beszélt, csak angol kiejtéssel (brit akcentussal!). Irtó aranyos volt:) Nem különben Piitu-Liinu, aki a mai napon engem részesített előnyben az édesanyjával szemben. Nyilván azért csak anya anya, de most valamiért érdekesebb voltam. Azért láttam némi sárga fényt felvillanni Katja szemében, amikor a gyerkőc odajött hozzám, megölelgetett és megpuszilgatott, mire ő ezen felbuzdulva szintén szeretett volna puszit, de Possuntossu nemes egyszerűséggel faképnél hagyta (nem szeret amúgy puszilkodni, úgyhogy én is meglepődtem a szeretetkitörésén.)
Sütöttem borsos édes kekszet (recept itt) amire már készítés közben meglehetősen gyanakvóan tekintgetett Katja, majd közölte is, hogy eléggé furának tűnik (weird, ami egy kicsit pejoratívabb jelző a mi furánknál). Meg voltam róla győződve, hogy Viljaana is visítva fogja kiköpni, amikor megérzi rajta a fűszereket. Ellenben a gyereket úgy kellett leállítani, a kicsi is sipítozott érte, és Katja meg Janne is elismerően bólogatott és lopkodott újabb darabokat. Úgyhogy sikere volt a szerintük karácsony ízű sütimnek (Viljaana meg is kérdezte, hogy miért csináltam, annyira a karácsonyhoz kötődött számára az íze)
Aztán este még visszajött a vihar. Hangos volt és fényes, kék meg piros villámok csapkodtak körülöttünk. A sötétben ülve megtudtam Katjától, hogy a ház egy dombon van, és nincs villámhárítónk. Soványka vigasz, hogy a két szomszéd háza egy kicsit még magasabban van... A dürrögés idejére lekapcsoltuk az áramot, de a vihar elvonultával nem tudtuk visszakapcsolni, a villámok elkapkodták Mantilától az elektormosságot (felhívtuk a szomszédot, és nekik se volt). Sokadik próbálkozásra sikerült feltelefonálni az erre szolgáló sgeélyvonalat, ahol azt ígérték 2 óra...minimum... Katja szíve összeszorult a gondolattól, hogy két órát töltsön az áram nélküli házban, ahol se tévé se számítógép, és végig kell asszisztálnia a mélyhűtőben olvadozó ételek haldoklását. Így felpakoltuk magunkat és átmentünk a faluközpontba Muorihoz, mert ott még van áram! (A South Park egyik epizódját jutatta eszembe, amikor Az Egyesült Államok teljes lakossága vándorlásba kezd, mert elszáll a net, és úgy hallják, hogy X államban még van egy kis internet) Viljaana és Emmina már ott voltak, mert ma a nagyinál alszanak, Tossu viszont már épp aludni készült itthon, de persze nem hagytuk itt, ott meg felélénkült. Teáztunk, tévéztünk, vacsoráztunk, Muori (Nagyi) meg lobogtatott nekem egy magazint, aminek a címlaplánya szerinte úgy néz ki, mint én (barna haja és barna szeme volt...:))
Amikor hazaértünk már láthatóan egy ideje visszatért az elektromosság kis otthonunk falaiba, így most boldogság van és internet.
