Nos, mostanra ezt a munkacímet sikerült adni a blognak. Különben is fel lettem homályosítva, hogy az äkäpussi a webfordítók sugalmával ellentétben nem nőstényrókát, hanem méregzsákot jelent. Szóval üdv a méregzsák blogon!
Visszaérkeztem Finnhonba, megválasztották az új elnököt (Sauli Niinistö) és holnap találkozom reménybeli főnökömmel. Sokminden egyébként nem történik, -20 alatt még a cselekvést és történést jelentő igék használata is alábbhagy. Marad a van meg a létezik... Úgyhogy én vagyok, és gondolkozom is tehát persze, de csak módjával.
Az utazás meglehetősen kimerítő volt: már kedden este el kellett indulnom Budapestre, mert a fapados járatok idétlen hajnali időpontokat kapnak felszállásra. Jöhettem volna malévval dupla áron, legendás részeseként a társaság hattyúdalának... De én a hosszabbik, olcsóbb utat választottam. Nos, így persze egy nap helyett négyig utaztam...
Kedden este már Pesten voltam, még aludni is volt időm egy órácskát, mielőtt kitaxiztam a reptérre hajnal négyre (valamivel kisebb összegért, mint amennyibe a Budapest-Stockholm út került...) Hat után már fel is szálltunk. Egy egészen picit azért fáradt voltam, de olyan rossz helyet sikerült választanom, hogy ihajj! Előttem egy tündéri svéd-magyar kétnyelvű kislány ült, kuncogott rám, és az út nagy részét nyugodtan végigjátszotta-beszélgette az apukájával. Azonban mint minden 3-4 éves kis szőke tündér, ő is eleresztett néha 1-1 velőtrázó sikolyt, amely megkockáztatom, még a pilótfülkét is elérte. Mögöttem szimpatikus török tinédzserek ültek, svédnek tűnő nyelven beszélgetve, meglepően sok angol kifejezést közbeékelve (igen, tudom, hogy a svéd sokat vett át az angolból, de itt nem erről volt szó, komplett mondatokat használtak angol nyelven, és nem svédes kiejtéssel) Ezzel még nem is lett volna probléma, de a törököknek valahogy másképp van összerakva a torkuk, vagy netán a fülük, nem tudom...mindenesetre egy átlagos közép- avagy észak-európai fülnek meglehetősen hangos az ő társalgásuk. Úgy meg aztán főleg, ha a csoport tagjai nem a mellettük ülővel, hanem a kettővel odébb helyet választóval óhajtanak kommunikálni a hajtőművek hangját elnyomva. Mindez még túlélhető lett volna, hiszen annyira kimerült voltam, hogy a géptérben is el tudtam volna aludni. Annál is inkább, mivel ott legalább nem böködtek volna, hogy ébredjek fel. A mellettem levő, ablakhoz közelebbi üléseket ugyanis egy idős magyar házaspár foglalta el. Beletelt egy kis időbe míg elhelyezkedtem, túléltem a felszállás fülproblémáit és ráhangolódtam az alvásra. Ezután is kellett még néhány perc mire ténylegesen álomba szenderültem. Fogalmam sincs, hogy ekkor mennyi időt kaptam magára az alvásra, de érzetre röngtön az álombamerülésemkor felébresztett a bácsi a pisilhetnékjével. Kiengedtem, majd persze megvártam míg végez, hogy visszaengedhessem. Felesége őszinte meglepődéssel fogadta urát... majd hosszas elmélkedésbe kezdett, hogy vajon neki is ésszerű volna-e meglátogatni a mosdót 8km magasságban. Egy darabig vártam a döntésére, de aztán csak elszenderültem. Ki tudja így, hogy meddig tartott eljutnia arra a pontra, amikor ő is jól megböködött, hogy márpedig engedjem ki. Ezek után már nem tudtam aludni...
Stockholmban kellemes idő volt, alig pár fok mínusz, és a szél is csak éppen annyira fújt, hogy lefagyassza az ember arckoponyájáról a húst is. Laza 3-4 órát sétálgattam mindenféle halvány ötlet nélkül arra vonatkozóan, hol is vagyok. De volt térképem, úgyhogy reméltem, ha megunom, legalább a pályaudvarig vissza tudok jutni (ahol letett a reptéri busz másfél óra zötykölődés után, és ahol 60 koronáért béreltem magamnak egy csomagmegőrző szekrényt.)
Délután találkoztam Benozirral, egy bangladesi fiatalamberrel, aki megújuló energiaforrásokat tanulmányoz, és erasmus mundus ösztöndíjjal éldegél Svédországban. Este pedig Chrissel rohantam el várostnézni, aki francia mikrobiológus phd. A rohanást szó szerint kell érteni: kb 35-45 perc alatt mutogatta végig a látnivalókat, amiket én a délután során 3-4 óra alatt látogattam tudattalanul végig. Aztán ettünk (Benozir tiszteletére csirke masalát rendeltem, ami túl édes volt...) Végül sikerült vagy 4 órát aludnom, mielőtt el kellett indulnom a komphoz.
A kompon csupán 11 órát töltöttem, egy buszülésben. Aludtam is persze, de időről-időre felébredtem erre-arra. Példának okáért a hullámokra. Az út egyébként látványos volt, de ez körülbelül összesen 15 percre kötött le. Enni se volt kedvem, az utazás valahogy kiöli belőlem az étvágyat.
Aleksi értem jött Turkuba, de a csodás idő rádobott másfél órát a tervezett indulási idejére, így abban maradtunk, megvárom a kikötő várótermében. Vártam is volna, becsülettel játszottam snake2-t a nokiámon, de egyszer csak odajött hozzám egy marcona biztonsági őr és kitessékelt a fagyba. Még jó, hogy akkor még nem tudtam, hogy -22 van, ha tudom, lehet hogy megfagyok a gondolattól. Így csak konszolidáltan pityeregtem egy órát az utcán, míg megérkezett az én hősöm, hogy elrángasson a fűtéscső mellől, amihez hajléktalan módjára behúzódtam ujjakat felolvasztani. Végülis hasznos élmény volt, most már tudom, hogy simán túlélek -22ben is egy órát a szabad ég alatt, lényegi mozgás nélkül (sok csomagom volt, nem nagyon állhattam neki köröket futni, csak helyben ugráltam)
Turkuban is maradtunk egy éjszakát, majd másnap délután egy kis múzeumlátogatást követően északnak vettük az irányt, úgyhogy péntek este óta immáron Jurvában vagyok! Juhú! Kaptam négy saját készítésű gyűrűt, így már öt van, lassan elfogynak az ujjaim! Tegnap krumpli volt, ma pedig krumpli lesz, de már csak -5 fok van. A táj fehér és az élet szép.
