Elérkezett a perc, amire mindenki várt, immáron csaknem másfél hónapja. A kórházból Tyttö A néven hazahozott lilásvörös bébibaba antik ruhácskát öltött, hosszú uszállyal és keresztvíz alá feküdt. A procedúra itthon esett meg, a reverenda házhoz jött (nem, ez nem olyan szokatlan itt). Körülbelül húsz izgatott ember ácsingózott a nappaliban az ülőgarnitúra körül, a pap bácsi pedig megöntözte a bébili punkos frizuráját egy kis kerámitálkából vett vízzel (ami az egyik nagybácsi megrökönyödésére a csapból került a tálba, ahol szentelt vízzé avanzsált a lelkész úr keze áldásától). A név ekkor hangzott el először: Tiiu Lilli Inkeri. Én felkészültem. Tudtam, hogy biztosan olyan keresztneveket fogok hallani, melyeket azelőtt még soha, és hogy "külföldiül" fognak nekem hangzani. Ráadásul azon is aggódtam, hogy egyáltalán felismerjem a szertartásban azt a részt, amikor a név kerül kimondásra, és hogy az nem éppen a Miatyánk ötödik sora... Felismertem, büszke voltam, memorizáltam, vizualizáltam (nagyjából el is találtam a leírás módját, habár a Lillit magamtól Liilinek írtam volna, a pap valahogy úgy ejtette). Legnagyobb meglepetésemre körülbelül én voltam az első, akinek sikerült elsajátítani a teljes helyes nevet (a szertartást vezető pap, és a nevet kitaláló édesanya után persze). Katja szerencsére rácsokizta a tortára, így tudásomat még jobban elmélyíthettem étkezés közben. Az a rész, amikor rájöttem, hogy ez szinte csak nekem sikerült, később következett, már a vendégek távozása után. Viljaana egy sarokban próbálgatta szájára igazítani új húga neveit, viszonylagos sikerrel, viszont az Inkerit Tiikeri-re cserélte. Ezzel mondjuk nagyszerű ötletet adott egy becenévhez. A tiikeri ugyanist tigrist jelent. Úgyhogy a nyuszi (Pupu- Viljaana) és a malac (Possuli- Piitu-Liinu) mellé most lett egy kistigrisem is. Derültségemmel a gyerkőcök apjához fordultam, aki fejcsóválva morogta, hogy milyen nehéz is ez a név, majd elhadart valami hasonló hangzásút, mint az első két keresztnév. Kijavítottam. Majd öt perc múlva újra. Nem tudom, hogy szegénynek azóta sikerült-e már névként elfogadni az amúgy az én fülemnek a két másik lányénál semmivel sem furcsább neveket... Hogy elejét vegyem a megrökönyödött hápogásnak, igen, itt úgy tűnik, hogy nem szokás együtt nevet adni az új jövevénynek, hanem ez csupán az anya reszortja. Mondhatjuk, hogy furcsa, vagy nem jó, de végülis a terhesség és a szülés fáradalmai is az ő hatáskörébe tartoznak, miért lenne a névadás kivétel? A boldog apuka egyébként elégedett, nyilván ha fájlalta volna saját jelenlétének hiányát a döntéshozatalkor, akkor azt már előbb szóvá tette volna, hiszen a szertartás kezdetekor még maga sem hallotta a nevet, így nyilván tisztában volt vele, hogy az nélküle lett véglegesítve, lepapírozva.
Az ünnepség tehát nagyon jól zajlott, és még csak nagy rendetlenséget sem hagytak maguk után a rokonok, a feketeleves mégis ezután következett. Piitu-Liinu a délutáni alvásából visszatérve kedvesen belehányt édesanyja ölébe. A szomszéd lánnyal (aki átugrott egy kávéra meg egy kis maradék tortára) feltakarítottuk a produktumot, míg Katja lezuhanyozott és átmosdatta a beteg kisállatkát is. Pár óra múlva jött az összes lecserélt ruhát beterítő hasmenés. Azon reményeink, miszerint Possuli Nem a megyében tomboló járványt hozta haza, hanem csak szimplán megártott neki a süti, akkor foszlottak végképp szerte, amikor Tiiu pelenkájában inkább takonyhoz mint ürülékhez hasonló textúrát fedeztünk fel. A történet azonban azóta nem fejlődött tovább, legnagyobb örömünkre. Ma se Piitu-Liinu, sem Tiiu nem mutatta jelét betegségnek. Én gyanúsan hipochondriás állapotban este nyolckor feljöttem a szobámba, hogy én most márpedig lefekszem, különben meg fogom ismertetni a családot a kis vukkal. De ahogy az lenni szokott, a szerelem minden meggyógyít: ahogy leültem a monitor elé, elszállt minden rossz érzésem! Azon kívül persze, hogy pofátlanul sok pénzt lennék hajlandó kifizetni per pillanat egy fazék töltött káposztáért.
Tiiu Lilli Inkeri
