A mai napon Janne magával vitt dolgozni a méhekkel. Méhkirálynőt kellett keresnem, teljesen beöltözve (azért majdnem 30 fok van itt is), több százezer méh között turkálva. Megtaláltam őket. Nagyon szépek. Tudtátok, hogy koronájuk is van? Én régebben mindig úgy képzeltem őket, mint a termeszek vagy a hangyák királynőjét: egy nagy dagadt gusztustalan lárvának, ami petéket tojik állandó jelleggel. A méhkirálynő ellenben méh kinézetű, csak kicsit világosabb a potroha, karcsúbb és hosszabb, és a fején (vagyis inkább a torán) egy színes pötty van. Mi zöld meg kék királynőket költöztettünk ma.

A méhészkedéstől kifáradva felvonszoltam magam a szobámba és egész este Harry Pottert olvastam. Angolul, az utolsó részt. Nagyon hasznos dolog angolul olvasni (már ha az embernek van annyi angoltudása, hogy megértse a lényeget, és a szövegkörnyezet alapján új kifejezéseket is tanulhasson). Katja közben sütött kuglófot. No persze nem olyat, amilyet Picimama, de azért megjárja. És kezd némi hajlandóságot mutatni a változatosabb étrendre (persze azért ma is csirkét ettem spagettivel). Besokallva a sok betűtől, úgy döntöttem elmegyek egyet sétálni. Van egy út a traktortartó pajta mögött, amin még nem mentem végig, nem is tudtam hova vezet. Úgyhogy elindultam arra, és kiderült, hogy pár méterrel a fák mögött egy kivágott erdő van, gyakorlatilag egy tisztás, ahonnan látszik a lemenő nap. A két cica meg ki tudja miért, most döntött úgy, hogy megkedvel. Követtek és nyávogtak körülöttem, meg kellett őket simogatni, és doromboltak. Meglehetősen transzcendentális élmény volt a hatalmas fák mellett a kis ösvényen mendegélni a tisztás mellett, jobbomon és balomon egy-egy kölyökmacskával és nézni a naplementét. A boldogság ilyesmi.