Nem sok kedvem volt az utóbbi napokban blogolni, mert ugyan szeretek írni, de meglehetősen egyoldalú így a kommunikáció, és ez elkezdett frusztrálni. De aztán kaptam néhány kedves embertől e-mailt és kicsit megnyugodtam, hogy már tudok én is valamit az otthoniakról...
A másik, ami miatt fel volt borulva az életem, az egy kisebb tejeskávé fele volt... Mert megittam. Pár napja, egyik reggel, óvatlanul. Na, hát még éjjel kettőkor is ki akart ugrani a szívem, és másnap is úgy ébredtem, mint akit egy sötét sikátorban bézbólütővel jól elagyabugyált három svéd jéghokis. És amikor már kezdett megnyugodni a kicsi szívem, akkor persze rámírt Aleksi, aki ugye hát hol imád hol utál, és most épp imádott és rámírt, de sikerült a beszélgetést úgy zárni, hogy utál. És mint ahogy kifejtettem neki is, sajnos ha rosszul bánik velem én nem őt utálom érte, hanem magamat. Tudom, béna tulajdonság, de mindig is ilyen voltam, és nem biztos, hogy nagyon sokat fogok már változni, habár nem lenne egy hátrány az emberi kapcsolatok elviselése szempontjából.
Apropó elviselés. Piitu-Liinu belépett a dacklorszakba. Igen kérem, másfél évesen. Az már mindenképp gyanús, ha valaki könnyek nélkül sír, de az ő kamusírásán meg amúgy is van mit csiszolni, elég átlátszó, hogy csak direkt csinálja. Persze hiába buktattuk le, ez nem érdekli és továbbra is földhöz vágja magát és artikulálatlanul üvölt nem létező szavakat (szerintem káromkodik). A bajt tetézve: ma volt Katja nőgyógyásznál, aki "Úristen, ez már itt van!" kiáltással fejezte ki abbéli aggodalmait, hogy a baba túlságosan lenn helyezkedik el, holott még vagy másfél hónapig benn kell maradnia. Úgyhogy Katja ezentúl maximum egy tejesdobozt (másfél liter) emelhet meg. Ennek tulajdonképp örülök, mert rossz volt nézni, ahogy cipelte a 80 literes virágföldes zacskót, meg úgy kellett erőszakkal kivennem a bevásárlószatyrot a kezéből mindig (amiben nem egy, hanem legalább 6 tej van álatlában, meg még más egyéb sok nehéz dolog, és két zacskó van...ehehehe... Nekem meglehetősen nehéz. Az üres méhem is érzi a gravitáció ijesztő hatását ilyenkor.) Szóval ami e leglényegesebb: Piitu-Liinu kicsit nehezebb egy doboz tejnél, így tiltólistára került. Hehe. Ez azt is jelenti, hogy jóval több dolgom lesz ezentúl, mivel így a pelenkázás, meg a kettesben kinn sétálás is kiesik a baba-mama programok közül. És jövök képbe én. Már előre látom a gyerek dühtől remegő arcát, amikor teszem fel a pelenkázóasztalra. De hát ilyen ez a c'est la vie...
