2012.06.08.
18:22

Írta: äkäpussi

Aleksilla / Aleksinél


A hét elején meglátogattam a lányokat. Riasztó mértékben nőnek mindhárman, de főként életkorukkal fordított arányosságban (a legkisebb nő a leggyorsabban). Tiiu már mászik, sőt, ha Katja kézenfogja még járni is tud! Kicsit kancsi viszont, egyem meg, születése óta gondok vannak a szemével és most úgy tűnik, hogy az egyiknek az izomzata gyengébb. Ezt szokták óvodáskorban a kalóz technikával kezelni, de Katja azt mondta ha nem muszáj nem tenné ki a gyermekét permanens csúfolódásnak. Mondtam neki, hogy én emlékszem, hogy az oviban volt egy gyerek, akinek a szemfedője nem unalmas ragtapasz-színű volt, hanem sárga és mikiegeres, és hogy legalábbis én személy szerint inkább menőnek mint cikinek találtam.
Piitu-Liinu még mindig jól emlékszik rám és ugyanolyan baráti viszonyban vagyunk, mint eddig. A haja nő, az arca egyre kevésbé babás és egyre szépkislányosabb. Persze a kis lökött arcokat még mindig vágja, de sikerült néhány nagyon szép pillanatot is elkapnom.
Viljaana figyelmét elvonta a nemrég érkezett Heidi és Emmiina. Ő ugyebár már nagylány, így ha nem muszáj, nem a bébikkel játszik, hanem a nővéreivel serénykedik a lovak körül. De azért egy idő után csak felvette velem is barátságunk fonalát.
Katja beszerzett nemrég néhány tradicionális finn csirkét, most nagyon büszke. A kakas lába tollas és kisebb, mint a tyúkok, a két nagydarab tyúk meg úgy fut, hogy oldalra dobálják a lábukat, kisebb röhögőgörcsöt okozva ezzel nézőközönségüknek (nekem).  A kert persze telis-tele van mindenféle új jósággal, sziklakert meg miegymás, Katja ugye virágfüggő:) Kaptam tőle egy darabka viaszvirágot fakasztásra, ami régi vágyam volt: nagymama nővérénél volt egy gyönyörű példány, amivel előszeretettel játszottam gyerekkoromban. A növény azóta is azt a misztikus érzést eleveníti fel bennem, amit a régi, könyvekkel teli házban éreztem, ahol hagyományos értelemben vett játékok egyáltalán nem voltak, viszont sötét könyvtárszoba, giccses nippek meg édes levet levedző  viaszvirág annál inkább...
A Jalasjärviben töltött két nap legérdkesebb mozzanata -és sajnos nem pozitív- egy méhcsípés volt. A szenvedőalany én voltam. Ki más, hisz a család tagjai abszolút immunisak rá...Piitu-Liinunak nemrég a szeme közé csípett egy, de még a szempillája se rebbent... Nem úgy nekem. Kétségbeesett "help! help!" kiáltásokkal hagytam magára a hitetlenkedve néző Viljaanat és Piitu-Liinut akinek a homokozólapát is megállt a kezében úgy figyelte a fejleményeket. Az ebédlőasztalnál találtam Jannét, aki kiszedte a fullánkot az ujjamból. Kérdeztem, most mi lesz, adjon valamit amit rátehetek, de azt mondta á nem kell semmit, csak pár percig fáj. Hát én meg elhittem. Aztán most már hiába olvasom, hogy félbevágott hagyma meg szódabikarbónás borogatás, annyit ér neki mint ürüléknek a pofon. Anafilaxiás sokkot ugyan nem kaptam, de sanszos, hogy enyhén azért mégiscsak allergiás vagyok rá, mert két napja nem akar múlni. Piros, dagadt, kemény, meleg, viszket és fáj. Azért mókás, hogy 8 hónapig szó szerint pár lépésre éltem méhek ezreitől és egy sem eresztette belém az életét, erre most, hogy rövid látogatást teszek és óvatlanul a hajamba túrok...ajj...
De épségben sikerült hazavezetni és a korábban összecsomagolt holmijaimat sebtiben átcuccolni Aleksihez. Merthogy összeköltöztünk, legalábbis erre a hónapra. Tegnap együttélésünk ünneplésére gombócos káposztával és sajttortával vártam, nomeg telipakolt szekrényekkel, renddel és vázában friss virággal. Értékelte, úgyhogy egylőre jól vagyunk. Holnap csilisbabot főz.
csíz-kék

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://akapussi.blog.hu/api/trackback/id/tr734574109

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.