2013.06.21.
21:08

Írta: äkäpussi

Siilinjärvi / Süntava

 

Finnországban a helységnevek számottevő hányada rendelkezik joki (folyó) vagy järvi (tó) végződéssel. Jurva központjától 4 km-re volt Säläisjärvi, a tó, szóval nem érdemelte ki az utótagot, de Jalasjärvi központjában volt a Jalasjärvi, azaz ”futó-tó”, ami körül lehet futkározni, Siilinjärvi meg hát... ööö... szóval itt mindenhol tó van. Nevüket sem ismerik a helyiek, annyi van belőlük, és mivel nagy részük össze van kötve valamilyen formában, csak egy névvel illetik a környék összes tavát (Kallavesi). A kert végéből gond nélkül el lehet hajókázni a 30 km-re lévő nagyvárosba, Kuopioba, egyszer meg is szeretnénk ejteni ezt az utat, hajó az van hozzá, több is. Én még csak egyszer voltam kinn a vízen Aleksivel. A motorcsónak meglehetősen halk, a táj gyönyörű, errefelé még lankák is vannak!

Mit lankák, elérhető közelségben még hegy is van! Nem találtam adatot a tengerszint feletti magasságára, de a Tahkovuori kb 500 m magas is lehet. A finnek egyik legnagyobb, ha nem a legnagyobb síközpontja, nyáron tökéletesen kihalt. Egy egész napot kirándultunk rajta anélkül, hogy Bárkivel is találkoztunk volna. Kivéve persze a pici viperát, aki utunkat állta és fenyegetően tekergett meg sziszegett. Találkoztam már viperával, nem volt annyira felemelő, de erről a kis gilisztáról komolyan nem tudtam elhinni, hogy veszélyes. Percekig fotózgattuk és nevettünk rajta annyira imádnivaló volt, ahogy felnőttesdit játszott. Persze azért túl közel nem mentünk hozzá, mert nem tudtuk biztosan, hogy van-e már mérge egy ekkora méretű jószágnak.

A hegyen még hó is volt, valószínűleg még van is, legalábbis pár napja a közelebbi, kisebb sídombon is találtunk egy kupaccal. Tahkovuorin is csak egy nagy hosszúkás kupac fehéres valami volt, nem is akartam elhinni, hogy hó, azt hittem valamilyen szikla. De a hógolyó meggyőzött.

401777_10151415547647066_617856760_n.jpg

Tahkovuori speciális mivoltát mi sem bizonytja jobban, mint hogy Kimi Räikkönen egyik házikója itt található. Mindenki kedvenc finnje itt szokott snowboardozni telente.

A mindennapjaim érdekesen telnek itt, valami mindig van, de ami többé-kevésbé állandó: reggel későn kelek és fáradtan, (én ilyen vagyok, jó eséllyel mindig is ilyen leszek, késő este vagyok aktív és 8 óra alvás nem elég, 9-10 kell, mert nem alszom mélyen.) Jó eséllyel Aleksi apukáját még hálóingben találom, amikor kijövök. Ha nem lennék itt, erős a gyanúm, hogy a meztelenséget választaná és igen hálás vagyok neki ezért a szép hosszú, virágmintás hálóingért, amit viselni szokott. Láthatóan a nadrág, mint olyan, nem a kedvence. Egy fazon az ember. Esténként olyan, mintha szoknyát hordana, szauna után a törölközője van a derekán, ami speciális lapszoknyás verzió. Ebben hintázik a hintaszékében a tévé előtt. Napközben normális ruhákat hord, meg ipari fülvédőt elég gyakran, kinn mindenféle gépekkel szórakozik.

Aleksi anyukájával szétstresszeljük egymást. Általában akkor kezd el hozzám beszélni, ha kettesben vagyunk, ergo nincs senki, aki fordíthatna. És csodálatra méltó módon tudja kikerülni az egyszerű nyelvi fordulatokat. Már nem először fordul elő, hogy valamit megpróbál a tudtomra adni és egy árva félszót sem értek, ami azért most már nagy szó, mert egyszerűbb szinten zajló beszélgetéseket képes vagyok akár teljesen felfogni. Látva tanácstalan arckifejezésemet átfogalmazza a mondandóját, amit ugyanúgy szemmeresztés követ. Végül feladja és elmutogatja. Én pedig csak még nagyobb szemeket meresztek, mert amit végül tudtomra ad, azt tökéletesen vissza tudnám fordítani finnre. Na igen, csak anyóspajti Nem finnül beszél. A nyelvet úgy hívják, hogy savo, vagyis keletfinn és Aleksi is igen erősen birtokában van a dialektusnak. Már a megismerkedésünk elején is hallottam, hogy a kapa kilóg a szájából, pedig akkor még a svédet és a finnt is kihívás volt megkülönböztetnem egymástól. Namost Aleksi 20 éves kora óta Nem él Savoban. Az anyukája 62 és világéletében itt élt. Ráadásul Aleksi szerint ha velem beszél izgul, és ez csak ráerősít az amúgy is hihetetlen tájszólására. Így fordulhat elő, hogy sem a ”serpenyő”, sem a ”fal” szó nem hallható nyomokban sem, amikor azt próbálja elmagyarázni, hogy a serpenyők a falon lógnak. Így akárhányszor elkezd hozzám beszélni, máris görcsben vagyok és szörnyen butának érzem magam, amiről ő egyébként gondolom meg is van győződve, mert amikor finnül kívántam neki boldog születésnapot, teljesen meg volt lepődve, hogy én tudok finnül. Pedig a hyvää syntymäpäivää már két éve az aktív szókincsem része. Csak hát ő honnan tudna, ha sosem válaszolok neki, mert nem tudom mi a kérdés. Kérdezni sem fogok, ha a válaszra csak pislogni tudok, nyilván. Itt bukik el egyébként a nyelvtanulásnak azon érdekes pontja, hogy mindig a kávérendelés után az útbaigazítást tanítják. Egy kétnapos olasz/francia/finn tudással minek kérdezném meg az adott nyelven választékosan, hogy merre van az X utca, ha úgyis csak a kézjeleket fogom megérteni. Jobb ha vállvonogatások és körbenézések közepette ismételgetem az utca nevét, akkor is megmutatják merre menjek és felfogják azt is, hogy a részletes elemzést úgyse érteném. Minek kérdezzek olyasmit, amire nem fogom érteni a választ?

 

Szóval a napjaimban viszonylag állandó program a főzés. Aleksi anyukája munkába jár, a fiúk kinn dolgoznak, úgyhogy a főzés rám van bízva. A kezem viszonylag meg van kötve, mert abból dolgozhatok, amit aznap kiraknak nekem a konyhapultra:) De a fantáziámat elengedve nagyon finom dolgokat rittyentettem össze. Aleksi lelkes is minden alkalommal, de a szülei enyhén szólva apatikusak. A finnek gasztronómiai érzékéről már regéltem, hát Aleksi szülei jó példái ennek. Bár Aleksi apukája időnként megdicséri az alkotásom egy-egy részletét (pl az egyik chilis pirított csirkém elnyerte a tetszését) de amúgy csak belapátolják a kaját. Itt se a jó étvágyat kívánás, se az étel végén a köszönöm nem jellemző. Szóval semmi kényszer arra, hogy bármiképp kommentálják az eléjük tett táplálékot, csak praktikus okokból esznek. Nem veszem személyes sértésnek, de azért a lelkesedést vissza tudja kissé fogni.

 

Reggel kását esznek ők is, aztán délben csak uzsonna van, meg persze kávé korlátlan mennyiségben. Rendesen enni öt körül szoktunk, együtt, majd este megint kávé (a finnek hihetetlen mennyiségű mosogatólé-minőségű kávét tudnak leönteni a torkukon), sütemény, saláta, szendvics. Időnként begyújtjuk a kinti grillt és minősíthetetlenül rossz, műanyagízű finn grillkolbászt (makkara) sütünk. Jellemző, hogy ezen termékek mögött kevesebb tudományos kutatómunka áll mint a kutyakaja mögött, és az év vicce volt, amikor az egyik nagy makkaragyártó nem kapott húsárú minősítést és péksüteményként kellett címkézze a kolbászait... Aleksi korábban ugyanúgy ette mint bármelyik finn, de idén télen Magyarországon rákapott a disznótorosra és most már képes fizikailag rosszul lenni ettől a makkarától. Őszre be is ütemeztük a saját makkara készítését (akkor hozunk sertéshúst a rokonék óljából). Füstölni nem tudunk/nem akarunk, de a friss kolbászt lefagyasztanánk és aztán sütőben vagy serpenyőben sütögetnénk ki őket időről időre. Vagy esetleg grillen. Van valakinek házikolbász fagyasztási vagy grillezési tapasztalata? Ellenvetés? Figyelmeztetés?

 

Este szaunázunk, időnként sütünk egyet kettőt az imént említett csodás makkarából a szaunaköveken (jó sok mustár kell hozzá, meg a szauna-hangulat, így le lehet gyűrni) néha még vihta (itteni tájszólásban vasta) is van, ma például én készítettem a sajátomat, első próbálkozás. (A vihta fiatal nyírfaágakból készült kis csokor, a levelekkel masszírozni, vagy méginkább csapkodni lehet magunkat vagy egymást. Hogy jó-e valamire, az kétséges, állítólag a nedvei is hasznosak, meg serkenti a vérkeringést persze, de szerintem csak jó móka...) Szauna után Aleksi szülei a tévé előtt hintáznak, majd mindenki megy az ágyába.

Aleksi szüleinek hálójában alszunk, ők pedig kiköltöztek. Már mielőtt mi megjöttünk volna, saját akaratukból választották a rusztikus kis melléképületet. Egyébként meg tudom őket érteni, elég hangulatos kis hely, de itt éjjelente azért simán lehet 5-7 fok, ami egy lukacsos kis fatákolmányban nálam orrfázást eredményezne. Az a szörnyű ugyanis, hogy hiába van akármilyen meleg takaróm, az orromat kinn kell hagynom és a testem többi része nem tudja felmelegíteni belülről. És ha az orrom hideg, én fázom. Akkor is, ha amúgy izzadok a gyapjótakaró alatt. És ha fázom, akkor megfázom. Nem egyszer fordult már elő. Így mi maradunk idebenn és esténként küzdünk egymással az ablakrés méretét illetően.

A bolttól 15 km-re vagyunk, a szomszédtól vagy 300 m-re. A legközelebbi rokon, Lea, Aleksi nagynénje kb 4-5 km-re lakik innen, már voltunk nála biciklivel is. Az ő tavuk (nyilván itt mindenkinek van saját) sokkal kisebb, ezért sokkal melegebb is, ráadásul kb 30 méterre van a szaunától (a miénk sajnos kb 500 méterre) úgyhogy oda járunk ezt a fajta finn szórakozást művelni (mármint hogy a szaunából a tóba ugrunk). Plusz megtömetni magunkat édességgel. Lea rettentő szórakoztató, alig beszél angolul, de mégis beszél! Egyfolytában, figyelmeztetés nélkül váltogatva az angolt és a finnt. Nem riad vissza a lelkes visongástól sem és azt hiszem bír engem, de én is őt. Gyakran felemlegeti ifjúkori levelezőtársát, Kerekes Ferencet, akivel németül írtak egymásnak. Találtam is egy német-magyar miniszótárt itt. Hatvanas években nyomták, tele van olyan fontos kifejezésekkel, mint például a szakszervezet.

 

Aleksi meg az apukája párnaponta kirakják a hálót, már fogtak is jópár halat, nagy részét visszaengedik, a megfelelőeket pedig megétkezzük. Csináltam már menyhal-levest, amibe a menyhalat apósom fogta nekem stílszerűen. És füstöltünk is halat, az egy egészen érdekes procedúra. A kinti tűzrakóhelyen van egy körbekerített rész, aminek alá lehet gyújtani. A falra rá lehet tenni a füstölődobozt, ami egy fémdoboz, benne középen rács. A rács alá kerül néhány fenyőkéregdarab és pár friss zöld ág is. A doboz alulról melegszik, belül a kérgek és levelek nem lángolnak, de füstölnek és a rácson lévő sózott nyers hal egy idő után füstölt lesz. Nem vagyok egy kimondott halrajongó, de tudom, hogy egészséges és azt is nagyon értékelem, ha valami követhetően organikus. A füstölt halhoz természetesen a kertben termett krumplit főzünk.

Ha mehetnékünk van akkor vagy A városba megyünk, Siilinjärvibe, vagy Kuopioba. Kuopio napsütésben határozottan mediterrán, tengerparti városkának tűnik annak ellenére, hogy többszáz km-re van a tengertől. A tavi kikötő (ahova mi is elhajózhatnánk innen a kertből) tengerinek tűnik, sirályok is vannak meg minden.

 

Siilinjärvi mindig azt a benyomást kelti bennem, hogy egy maffiakézben lévő kisvárosról van szó. Egy pártízezres város, ahol mindent A SÜN tart kézben. SÜN almighty rendelkezik saját fogorvosi rendelővel, autósiskolával, pizzériával, gyógyszertárral és még ki tudja mi mindenféle szolgáltató egységgel. Meg természetesen saját tóval, bár ezt itt ugye mindenki elmondhatja magáról. Természetesen ezt a maffiamesébe illő képzetet csak a városi vállalkozók fantáziátlansága teremti, mert minden hely Siilin előtaggal rendelkezik, ami a sün birtokos alakja.

 

Van egy macskánk, Risto, aki csak télen hagyja magát simogatni és ölbe venni, mert olyankor bent lakik és szeret ölben melegedni. Nyáron csak akkor jön a közeledbe ha kaját tartasz a kezedben, de simogatni akkor sem lehet. Most, hogy hazalátogatott Veera, kiderült, hogy neki azért engedi magát megfogni, de azután a stressz hatására olyan gyorsan iszkolt ki a lakásból, hogy métereken felgyűrte a rongyszőnyeget. Azért sem kedvelem annyira, mert a család ellenkezése ellenére elég bizonyos vagyok benne, hogy a tóparti fenyőrigó-fészektragédia okozója Risto volt. Egy halott anyamadár, fej nélkül, három elpusztult fióka és egy rémült túlélő, akit nem sikerült megmentenem. Tudom, hogy a macska az macska, de minden itt felsorolt jellemzője tudatában hajlok a kutyák felé... Hiányzik is Rékáék pici tacsija, Jago, akinek nem voltak fenntartásai a simogatással kapcsolatban.

 

Legfőbb redneck szórakozás errefelé a célbalövés, amiben egyébként én nagyon jó vagyok. Korábban csak céllövöldében lőttem, igen kicsi lány koromban. Legelőször egy szívalakú noteszt néztem ki magamnak és telibetaláltam. Sajnos senki nem mondta, hogy a hurkapálcára kell célozni, így a szépséges notesz a kukában kötött ki. Pedig nekem lukasan is kellett volna. Másodjára már felhomályosított Apa, hogy a pálcikát kell célbavenni. Ezúttal egy szívalakú kispárnát akartam és első lövésre meg is szereztem. Apa azóta is röhög a lövöldés néni arcán, amikor rászólt, hogy adja oda, amit a kislánya lőtt...:D Harmadjára egy kulcstartót lőttem Anyának, mert nem sokkal azelőtt elhagyta az övét (vagy tönkrement? Nem emlékszem.) Igaz, eredetileg magamnak akartam valami neonzöld majmos kulcstartót, de a mellette levőt sikerült eltalálni, ami egy rézszínű rózsa volt, és az Anyához jobban illett.

Szóval ilyen célbalövős-előélet után kaptam a kezembe a lépuskát és 10 méterről telelőttem egy tenyérnyi táblát. Olimpiát ezzel talán nem nyernék, de Aleksi apukája meg van róla győződve, hogy nyulat tudnék magamnak vadászni. És habár nem tervezek ilyesmit, azért megnyugtató tudni, hogy ha eljön a totális gazdasági összeomlás és nem lesz többé bolt, csak egy légpuskára van szükségem és ehetek nyulat. (A beállásom talán nem tűnik túl profinak, de az a helyzet, hogy ez a kényelmes, bal szemmel célzok, bal vállon a puska, de jobb kéz a ravaszon. A felső táblát lőttem először, utána az alsót.)

2013-06-16-059.jpg

2013-06-16-060.jpg

Ami még az elmúlt egy hónapban történt, az másik blogbejegyzést érdemel. Egy teljes hetet töltöttem földieper palánták földbe helyezésével (palánta-áthelyezési manager lehetett volna a beosztásom pl.) és sok élménnyel lettem gazdagabb. Pozitív élménnyel? Nem biztos. De élménnyel.

1 komment

A bejegyzés trackback címe:

http://akapussi.blog.hu/api/trackback/id/tr385372720

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Chack 2013.06.22. 11:09:51

Disznóöléskor a hurka mellé friss füstöletlen kolbászt is szoktak adni kóstolóba, és el szoktuk rakni azt is a fagyasztóba. Tepsiben sütve (a hurkák közt) el szokott fogyni. :)
Mindenesetre füstöve jobban szeretjük.