Lassan másfél éve vagyok Finnországban és most sikerült eljutni Helsinkibe. Persze a repülőtéren már voltam, de az, mint a Terminál című Tom Hanks film óta tudom, még csak nem is számít Finnországnak. (nojó, ez nem egészen így van, de na...) Lényeg, hogy bár időbe telt, a lehetőség most elérkezett, így közel egy hetet töltöttem a fővárosban. Nyilván nem volt zökkenőmentes a szervezés...
Azért mentünk, mert Aleksi és Mikko közös standot bérelt a Habitare nevű nemzetközi bútorkiállításon, hogy ott indítsák be tervezői karrierjüket. Mivel az a bizonyos karrier ugye nem volt még beindulva, hotelre sem tellett a vidéki árakhoz képest -nem meglepően- magasabb árakkal dolgozó Helsinkiben. Szerencsére, -mint mi magyarok Budapesten- a finnek is tartanak 1-1 rokont a fővárosban ilyen esetekre. Aleksinek példának okáért ott van a húga, aki viszont egy magyar léptékkel mérve garzonnak is kicsi lakásban éldegél. Egy hét még testvérek között is sok egy ilyen "présházban". Na, az ilyen esetekre tartogatja a szerencsés finn/magyar a távoli fővárosi rokont, akivel egyszer még 15 éve egy esküvőn egy asztalnál ültek és párnapos gondolkodás után még a neve is beugrik. Ebbe a kategóriába sorolható Aleksi anyukájának a nagynénjének a beazonosítatlan családtagja, feltételezhetően a fia, akiről mint az előbbiek mutatják, Aleksi nem sokat tud, még a pontos rokonsági szálat sem. Ő ajánlotta fel a lakását, amikor megtudta, hogy Aleksi fedelet keres a kis szőke feje fölé. Ámde az események közeledtével én ismét kinn lettem hopp Finnországban és bejelentettem abbéli szándékomat, hogy követném kedves párom és élettársam/lakótársam/szobatársam/hálótársam Helsinkibe, ahol a nagy dobbantásra készül egy amúgy is érdekes kiállításon. Lehet, hogy tévesen ítélem meg a felénk irányuló érdeklődés mértékét, de azt gondolom, hogy ha magammal vihetném Aleksit bármely távoli rokonom meglátogatásakor és nem tenném, még tán az lenne ok a kisebb sértődésre vagy legalábbis egy "innye" jellegű sóhajra. Természetes emberi kíváncsiságnak nevezném. Ellenben vagy a finnekben vagy ebben a konkrét finnben ennek morzsája sem lelhető fel. Elgondolkodtam, hogy a feleség titulus áthidalna-e egy ilyen problémát, de a lényeg a lényeg, nem látott szívesen és nem a helyszűke miatt, hanem mondván, nem ismer. Mondtam, így nem is fog soha...
Szóval nekem más szálláshely után kellett néznem. Ilyenkor jön képbe a couchsurfing, magyarul kanapészörf, amiért én minimum Nobel-díjat adnék. Akik nem ismernék, ez egy internetes közösség rengeteg taggal világszerte, akik szeretnek új kultúrákkal találkozni akár úgy, hogy ők utazzák körbe a világot, akár úgy, hogy a világ jön hozzájuk, utazók formájában, akiknek használatára bocsájtják extra fekvőhelyeiket. Így töltöttem most három éjszakát egy fizikus doktorandusz kempingágyán és sokkoltam le a Gömböc nevű (szerinte zseniális, számomra sajnos jelentőségében nem értékelt) találmány nevének eredetét bemutató Magyar népmesék epizóddal, majd a sikerre való tekintettel több másikkal, melyekben a táncoló malacok visszatérő motívuma különös érdeklődésre tartott számot a részéről. Így kapott a látogatásom végén egy a Habitarén vásárolt disznó formájú sütikiszúrót és egy azzal elkészített búcsúvacsorát. 
1: szilva, vörösáfonya, disznók: datolya, mandula, kakaópor
2: alma, tökmag, vörösáfonya, disznók: sajt
Az időm egy jelentős részét a Habitarén töltöttem, már csak azért is, mert máshol nemigen találkozhattam Aleksivel és láthatólag szüksége volt a társaságomra. Fizikailag és értelmileg is megterhelő öt teljes napig mászkálni az embernek a saját bútorai között és az azokat nézegető embereket meggyőzni arról, hogy pofátlanul magas összeget fizessenek egy viszonylag egyszerű, ámde eredeti dizájn darabért. A nyitás előtti napon jöttünk kocsival 400 km-ről, aztán rögtön nekiláttunk a stand felépítésének és a bútorok elrendezgetésének. Valami zavar-kavar volt a standjuk helyével és pár nappal korábban átvariálták az egészet. Mivel a szervezők hibája volt, ezért a fiúk egyrészt kaptak ötven ingyenjegyet, másrészt ugyan a helyük más elrendezésű volt, mint amilyenre a falakat tervezték és építették, de a lehető legfrekventáltabb helyen volt, a Habitare két tematikus kiállítása az EcoDesign és a trash design között, közvetlenül a világhírű és Finnországban nagyon népszerű Eero Aarnio standja mellett, aki így nem mellesleg meglátogatta a fiúk standját, még Aleksi hintaszékébe is beleült. Bárcsak mindenhol ilyen hatékonyan javítanák ki a hibákat...
Íme a stand összeszerelésének "pillanatai": (figyelem, a dőltbetűs képALÁírások a feliratok fölötti képekre vonatkoznak)
Aleksi a saját székét használja fellépőnek a stand összeszereléséhez
Aleksi portfóliója megtekinthető itt
Mikko portfóliója megtekinthető itt
A munka végeztével, fáradtan
A Habitare követhetetlenül sok standból áll bútor- és mindenféle belsőépítészet témakörben, ráadásul az ArtHelsinki nevű képzőművészeti kiállítás is zajlott társrendezvényként, valamint az antik bútorok kiállítása Salonki- és a különféle fényt adó szerkezetek bemutatója ValoLight néven. Volt még vásáros részleg, ahol mindenféle dizájntermékeket lehetett a helyszínen vásárolni (például a fent említett sütikiszúrókat, vagy 3x3 cm nyírfakéreg-darab hűtőmágnest 5 euróért...) . A sima kiállító részen amúgy csak jövőre nézvést lehetett megegyezni, kimondott árusítás nem folyhatott.
Egyik nap Aleksi családjával is körbejártam a helyet. A szülei és a nagynénje cirka 400 km-t utaztak, hogy meglátogassák gyermeikeiket és részesei lehessenek a nagy kitörésnek. A szülők nem beszélnek angolul, viszont legnagyobb meglepetésemre a nagynéninek be nem állt a szája, és bár állítása szerint nagyon rossz az angolja, teljesen jól ki tudta magát fejezni, úgyhogy tudtunk beszélgetni is. Aleksi ugye a standjára volt pillanatragasztózva, úgyhogy én, mint pótlék hozzácsapódtam a pereputtyhoz egy napra. (Amúgy is Aleksi húgával laktam a hétvégén, ami jó alkalom volt arra, hogy kicsit megismerkedjünk, sőt, még gulyást is főztünk együtt, ami borzasztó finomra sikeredett. )
Még egy nagy-nagynénit is meglátogattunk, aki a nagy-nagybácsival meg egy édes kis keverék kutyussal éldegél. Az ő lányuk is tudott angolul, sőt, ifjúkori féléves magyartanulási epizódjából még emlékezett 1-2 kifejezésre. Mondjuk ezzel már nem lehet levenni a lábamról, amikor a postás is, ha meglátja, hogy Magyarországra küldök levelet a pénz átvételekor azt mondja "köszönöm".
Bár négy nap is megjelentem a Messukeskus nevű hatalmas komplexumban, hogy beszippantsam a dizájn-levegőt, nem láttam mindent. Egyszerűen túl sok. Ámde beszéljenek helyettem a képek. 
Aarnio állatkák
"hasznos" iphone kütyük
baba méret
Valaki van odabenn
EcoDesign
EcoDesign
EcoDesign, Jalmari portfóliója megtekinthető itt
trash (szemét) design
trash (szemét) design
trash (szemét) design
trash (szemét) design
trash (szemét) design, biciklitolvajok trófeája:)
Aleksiék szomszédja, a népszerű Aarnio stand
EcoDesign
EcoDesign
EcoDesign, Yrjö Kukkapuro világhírű tervező dizájnja, a prototípust elkészítette és a lapocskákat dizájnolta: Aleksi:)
EcoDesign, cicifogas??
EcoDesign
Messukeskus előtti szarvasmarha installáció (tehénmániás az ünnepelt művésznő)
És néhány kép a "Ki tudja a funkciójára legkevésbé alkalmassá tenni ugyanazt az egyszerű hintaszékdizájnt" versenyzői közül (igen, én vagyok a zsűri) :
Városnézésre mint olyanra vajmi kevés lehetőségem volt, lévén hogy a tömegközlekedés drága, a város meg nagy. A lábamat lejártam, mire eljutottam a Sibelius emlékműig. Közben ráadásul meg is áztam, mert bár az időjárásjelentés minden reggel esőmentes napot ígért, rendre tapasztalnom kellett, hogy az ősz esős évszak a Skandináv félszigeten. 
A városközpontba szombat este jutottam el, amikor is a jurvai társasággal ültünk be egy kínai étterembe, azazhogy Helsinki első kínai éttermébe, ahol az előző köztársasági elnök látogatásáról készült képek voltak kitéve. Evés után a Moszkva nevű bárban ücsörögtünk, ami arról híres, hogy amikor a közvéleménykutatásaik eredményeként megtudták a tulajok, hogy a fő panasz, hogy túl sok a vendég, olyan minimálisra csökkentették a kiszolgálás színvonalát, hogy a kocsma ne legyen túlzsúfolt. Ennek megfelelően 20 perc után vánszorgott a pulthoz egy morcos arcú oroszos vonásokat viselő néni. Az asztalnál Mogyi márkájú tökmag evésére tanítottam a többieket. Helsinkiben ugyanis egy észt élelmiszerboltban bevásároltam magyar termékekből. Sőt, még egy ugyan észt gyártmányú, de magyar tejfölre emlékeztető smetanát is sikerült beújítanom. 
A kép a kanapészörfös vendéglátómnál készült, aki ottlétem tiszteletére megemberelte magát és kirakta mindkét Rubik kockát. Erről muszáj volt egy "csoportképet" készítenem.
A központban képet nem sokat lőttem, az érdekesebb részeket csak a villamosról láttam. De ez a müzlistál megfogott. Egyébként egy kápolna.
A városnézést végül Veerával tudtam le, sőgornőmmel, aki elvitt az Arabianranta nevű városrészbe, amit a kocsiból szúrtam ki magamnak a családlátogatás közben. Újonnan épült házak, melyek építészeti és művészi remekek is egyben, közvetlenül a tengerparton, habár nem a nyílt tengerin, hanem egy mocsaras részen.
A környéken lakók saját konyhakerti növényeket nevelnek faládákban egy erre kialakított területen
"Varjúfészek"
Sirocco
A nap fia
Lammassaari, vagyis Birka-sziget a hely, ahol Helsinkit alapították. A mocsaras tengerrészen palló vezet át a nagy kiterjedésű nádason keresztül. Olyan, mintha az ember nem is a fővárosban lenne. 
Ötletes biciklitároló
És most ismét Jurvában vagyunk, immár túl az ünnepi vacsorán, amit a Habitare végének tiszteletére főztem.
Mostanában olyan jókat főzök, hogy lehet, hogy nemsokára írok egy receptes bejegyzést...
